Torma István Kazincbarcikán élő író, akinek harmadik kötete, az Okosak, szépek az elmúlt évben jelent meg. Régóta készülök vele egy beszélgetésre, de sok egyéb dolog megakadályozott ebben. Drukkoltam neki, hogy sikeres legyen, hiszen az „Életvisszaváltó” novellája számomra egy valódi lelki és érzelmi utazás. Az, aki ilyen gondolatokat tud papírra vetni, megérdemli a köz figyelmét. Amikor első alkalommal volt Budapesten dedikálni az Ünnepi Könyvhéten, elindultam, hogy találkozásunkkal meglepjem őt. Sajnos egy nem várt esemény miatt félbe szakadt az utazásom, s azóta sem találkoztunk.
Most igyekszem mindent elmaradt percet pótolni. Köszönöm, hogy vállalkozott erre az interjúra! Beszélgetésünk során olyan volt, mint régen. Őszinte, közvetlen ember, nem egy kivagyi író, hanem Torma István.
-Tudom, nem borsodi születésű, de talán állítható, itt vált íróvá. Hogyan érzi magát Kazincbarcikán, mennyire ismert, mint író?
-Márciusban volt 26 éve, hogy Kazincbarcikára költöztem, előtte egy évig Alsószuhán éltem, így 27 éve vagyok borsodi lakos. Mint Pesten élő ember, fogalmam sem volt erről a vidékről, azt hittem, hogy a Kékes után már Csehszlovákia van. Autóval eleve nem jutottunk el csak a Kékesig, ami azon túl volt, az már nagyon messzinek tűnt. Amikor erre a vidékre költöztem, nagyon meglepett, hogy ez az ország egyik legszebb része. Kazincbarcikáról semmit nem tudtam, de elámultam, hogy micsoda gyönyörű helyen fekszik itt a kisebb dombok, hegyek ölelésében. Az egész város egy kulturált, tiszta, lakótelepes, családi házas település. Csendes, rengeteg parkkal rendelkező, szerethető város.
Én korábban 10 helyen laktam, de sehol nem találkoztam ennyire normális lakóközösségekkel, emberekkel, mint ebben a városban. Biztos vannak itt is deviáns esetek, de döntő többségében a lakótelepen, lépcsőházban, boltokban, utcán pozitív élmények kapcsolnak a városhoz. Én nagyon jól érzem magam Kazincbarcikán. Itt van a második családom, az első Pest környékén él.
A kérdés második részére válaszolva, én ritkán mozdulok ki otthonról, így nem nagyon fordul elő, hogy azért köszönnének rám az utcán, mert ismernek,vagy felismernének, mint írót.
Volt már négy vagy öt felolvasó délutánom a város különböző intézményeiben, ezek sikeresek voltak annak ellenére, hogy előtte nem ismertek. Nagyon jó promóciót csináltak a szervezők, többek között Kálmánné Katika, az Újkazinci Baráti Kör vezetője, vagy a Városi Könyvtár vezetője és munkatársai. A könyvtári rendezvény annyira sikeres volt, hogy még a folyosón is ültek. Nagy megtiszteltetés volt ez számomra.
Más módon nem szerepelek, mint író, de minek is? Én írok, reményeim szerint mások pedig olvasnak.
–Egy író nyilvánvalóan azért ír, hogy mások elolvassák gondolatait. Én jómagam a világ változásait figyelve azt tapasztalom, hogy az irodalom szeretete, irodalmi művek olvasása egye inkább háttérbe szorul. Szívet melengető látvány, amiből sajnos egyre kevesebb van, hogy pl. a Csónakázó-tónál egy-egy fiatal vaskos könyvet olvas. Ön hogyan látja az irodalom, az olvasás mai helyzetét?
-Sok olyan cikket olvasok, ami arról szól, hogy fogynak az olvasók, különösen a fiatalok körében. Van azért olyan réteg, amelyikben él még az olvasás szokása. Viszonylag sok mesekönyvet vásárolnak hazánkban, ez azt jelentheti, hogy a gyerekek szeretik hallgatni, olvasni a meséket. Feltételezhető, hogy így felnőtt korban is olvasó lesz belőlük. A könyv a léleknek és az észnek szól, ezen keresztül érzelmeket tartalmaz, amit sokaknak kedves dolog azokat átélni. Az írók vagy megtörtént dolgokat, vagy kitalált történeteket vetnek papírra. Ez nálam nagyjából a fele-fele. Hozzáteszem, én jobban szeretem a kitalált történeteket abban bízva, hogy az jobban leköti az olvasókat.
–Sajnálom, hogy az értékes művészet, beleértve az irodalmat is, beágyazódása csökkent, a celebek semmit nem jelentő világa pedig tért hódított. Az a szomorú számomra, hogy a művészek sokkal több munkát fektetnek bele az alkotásba, sokkal több értéket teremtenek, mint ami ma befogadásra talál. Jól gondolom?
-Említette az értéket, ami valóban fontos társadalmi érdek. De az érték csak akkor testesül meg, ha megnézik, meghallgatják, elolvassák, azaz van befogadó és van befogadás. A mai világ nem erre van beállítódva. Ma elsődleges érték a telefon, az autó, a külföldi utazás. A gyerekek kezéből nem lehet kivenni az okos telefont. Ez önmagában nem lenne baj, ha azt értelmes dolgokra használnák. Összegezve, a mai tendencia nem az alkotóknak kedvez.
–Evezzünk más vizekre. Tavaly jelent meg a harmadik kötete, ami azt jelenti, hogy alig 3 év alatt három könyvet írt, ahogy mondani szokták, termékeny író lett Torma István. Mitől tud ilyen sokat írni? Honnan ez a hatalmas tempó, s ez ehhez szükséges energia, ötlet, alkotókedv?
-Becsapós a történet, mert 26 évig nem mutatkoztam meg íróként, 50 éves koromtól írok, elsősorban a fióknak.. Ekkor költöztem vissza Szentendréről Budapestre, pontosabban Újpestre. Egész életemben családi házakban laktam, az itteni 8 emeletes bérlakásban én szó szerint depressziós lettem. Féltem, idegen volt a környezet, zavart, ha rossz külsejű emberekkel találkoztam, lifteztem. Később, akikkel megismerkedtem, oldották bennem ezt a fajta feszültséget.
Itt kezdem el írni. Eszembe jutott egy gondolat, azt azonnal leírtam, kifejtettem. Ez egyébként ma is így működik.
A legsikeresebb alkotásom a Néha c. versem, amit harminc évvel ezelőtt írtam. Ezt és még 8-10 verset elküldtem Kakasy Dóra művésznőnek, hogy mint előadóművész, milyennek látja? Én saját verseimet nem tudom megítélni. Nem tudom, hogy amit írtam, az jó vagy nem? Meglepetésemre a Néha c. versemet kiválasztotta, s szavalatát feltöltötte a youtubra. Hatalmas sikere lett. Az ember megkönnyezi, annyira szép, ahogyan életet adott ennek a költeménynek.
Innen gondolhattam, hogy mit írok, az érték. Ettől kezdődően elkezdtem elküldeni kiadóknak a verseimet, de az első pár év kínkeserves időszak volt. Senki nem válaszolt, nem reagáltak leveleimre. Ez persze mára megváltozott, ma kb. 10 megjelenésem van havonta a különböző fórumokon. Ide eljutni viszont nagyon nehéz volt. Én hiszem, hogy a sok kudarc miatt lettem szívbeteg. Amióta megjelenek, az utóbbi 6-7 évben, én azóta meggyógyultam. Tele vagyok energiával.
A lényeg, írásaim 20 évig halmozódtak, ritkán is írtam, mondhatni magamnak.
Visszatérve a kérdésre, honnan jönnek az ötletek? Igen, az az íráshoz kell az ötlet, a képzelő erő.
Erre mondok egy példát. Ahogy a temető felé átmegyünk a Tardona patak hídján, jobb oldalon van egy hatalmas cserjés, bozótos terület. Az egyik utam során az villant be, hogy oda teszek egy örökmozgót. A bozótosba senki sem látja őt, csak az, aki véletlenül odatéved. Ez az örökmozgó egy gép, egy helyben van. Van úgy, hogy olyan, mint egy pingpong asztal. Aztán jönnek oda a barátai, akikkel beszélgetnek. Beszélgetnek pl. az égről. Ezt leírtam, s rájárt az agyam, hogy még mi mindenről lehet az örökmozgóval beszélgetni.
Van egy író barátja, akivel sokat beszélget. Miután az örökmozgó helyhez van kötve, sok mindent nem tud, nem ért, azokat el kell neki magyarázni. A végére ebből lett 13 történet. Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy ez a 13 történet már egy könyv, talán érdemes lenne kiadni. Szerencsém volt, mert akkor keresett kiadható műveket a Little Fox kiadó, így elküldtem nekik az Örökmozgót. Tetszett nekik, elvállalták a kiadását. Ekkor kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy akkor én most már író vagyok?
A kiadás hosszú folyamat volt, olyan munkálatokkal, amikre én korábban nem is gondoltam. Lektorálás, szerkesztés, tördelés, borító készítés, stb. S persze a könyv megjelenésének komoly anyagi vonzata is volt, hiszen a nyomdai költséget nekem kellett állni, amihez családon belül is kölcsön kellett kérnem.
Aztán amikor Debrecenben a Libri Könyvterjesztő kirakatában megláttam a könyvem, elsírtam magam.
Ez nagyon fölbátorított. Voltak olyan történeteim, amik már nem fértek bele az Örökmozgóba, egy újabb könyvnyi anyag, ebből lett a Remittenda, ami viszonylag gyorsan megjelent egy másik kiadónál. Valahogy így indult a nyilvánosság története.
Még mindig maradtak írásaim, ami az Okosak, szépek kötet alapja lett.
Elmondok két történetet , ami a mai irodalmi világot jellemzi, s számomra fontos események voltak.
Egy hónapja az Irodalmi Kincsek Tára meghívott tagnak. Meglepődtem, meghatódtam ettől. Kincs az, amit én írok? Küldtem nekik két írást, nagyon kedvező kritikával fogadták. Azóta hetente küldök nekik írásaimból.
A másik történet. Írtam egy olyan cikket, aminek volt politikai színezete. Szerettem volna, ha megjelenik, ez volt az első prózám. Tizenegynéhány helyre küldtem el, de s kedvező kritika mellett leírták, ezt ők nem merik megjelentetni. Volt egy kiadó, akik magyar nyelven, de külföldön jelentették meg. Később elküldtem egy erdélyi pályázatra is. Feltöltötték a pályázat honlapjára, de a pályázat elbírálása után a legjobb 35 írás között nem volt jelen. S a honlapról is lekerült, én ezt kifogásoltam, visszatették, megint lekerült, s folytatódott ez a csiki-csuki játék. S ez így ment sokáig, míg valahol egy könyvben megjelent. Ezt csak érdekességként meséltem el, mert ma ezzel is számolni kel annak, írásra adja a fejét.
–Térjünk rá a harmadik kötetére. Mint mondta, írásaiban sok esetben a fantázián múlik a történet. A harmadik kötetében, melynek címe Okosak, szépek, viszont nagyon sok valós történetet szerepel, s azok az ön gyermekkorának, katonai életének lenyomatai. Miért érezte ezt fontosnak, vállalta fel, hogy e fájdalmas időszakról megnyílik az olvasók előtt?
A fantáziára egy kicsit visszatérek: Gondolataimban ki tudok alakítani egy színpadot. Berendezem, pl. legyen benne havas tetejű ház, patak, stb. Ez írásaimban pl. az Örökmozgóban köszön vissza, amikor az Örökmozgó és a hóember találkozik. Számomra ezek nagyon színes dolgok.
-A realitás is érdekes egy író életében. Mindent megírtam, akár kitalált történet, akár valódi, amiről azt gondoltam, hogy értékátadás. Mi a fenének írnék, ha nem azért, hogy érték legyen azok szemében, akár érzelmi, akár erkölcsi, akár gondolati, akik elolvassák.
A gyerekkorom történetének őszintesége honnan ered? Számomra ez akkor nem volt borzasztó, mert gyerekkoromban mi nem nagyon találkoztunk senkivel, így nem volt viszonyítási alap, hogy milyen a jó családi élet. Én 30 éves koromig nem kaptam szeretetet, de nem is hiányzott, nem láttam erre pozitív példákat. Nálunk nem volt dicséret, ölelés, ölbe ülés, mesélés, stb. Látszólag nehéz volt ez az egész, de nekem nem tűnt fel akkor.
Aztán hogy mi történt velem a tanulás során, munkahelyemen? Sokféle dolog. Én ezeket megörökítésre valónak tartottam. Minden úgy történt, ahogyan leírtam, nincs mit takargatni. Ez igaz a katonaság kapcsán leírt történetekre is.
Mindezek a múlt valóságának egy szeletét jelentik, még akkor is, ha némelyik valóban borzasztónak tűnhet.
–A három könyv közül, melyik az, amelyik a szíveshez legközelebb áll.
-A Remittenda, bár a cím sokak számára megtévesztő, mert maradványra gondolnak, de az írások tartalma mást üzen. Egyébként mind a három nagyon kedves számomra, sok lényeges különbség nincs
Az örökmozgóban talán az a lényeges, hogy egy nagy történet viszi az egészet, egy gép és ember beszélget. Még nem fedezték fel annyira ezt az írásom, pedig a mai élet már erről szól, gépek irányítják életünket. Igaz, ez az írás korábban született, a technológia pedig most teljesedett ki. A gép majdnem mindet meg tud csinálni. Amit nem tud, annak meg az a magyarázata, hogy nem velünk szocializálódik, nem családban nő fel, nem játszik haverokkal. Amit nem érez át érzelmileg, azt nem tudja értékelni. Az Örökmozgóban is visszatér ez, hiszen nem érti, hogy mi a szerelem, a párválasztás, a halál. Nincsenek érzelmeik. Ebben az írásban számomra sok új látásmód született.
–Ön, aki jól látja a közéletet, remekül önti szavakba gondolatait, milyennek látja a mai világot?
-Van egy híres filozófus, John Locke, aki az 1600-as években leírta, milyennek látja az ő világukat. Szóról szóra azt írta le, amit azóta is hallunk, főleg az értelmiségtől. Hanyatlik a társadalom, borzasztó a változás, elvesztette a társadalom az értékeit.
Mi látjuk 1600 óta a világunkat így, pedig azt tudni kell, hogy változik minden. Vannak, amik elsatnyulnak, elromlanak, de születnek helyette újak. Vannak, amik egy darabig virágzanak, színesebbé teszik életünket, aztán eltűnik. De ez mindig így volt és van, hiszen vannak, amik elromlanak, s vannak amik újak, Én nem hiszem, hogy a mai világ rosszabb, mint amilyen 400 évvel ezelőtt volt. Akkor is megvoltak a gondok, mint ahogyan mai is vannak. Ez a világ tele van értékekkel, a tudomány,az irodalom, a művészet, a technika, stb területén.
–Utolsó kérdés, mikorra tervezi a következő könyv megjelenését. Lehet-e tudni valamit róla?
-Igen, nem titok. Sok mindent elhanyagoltam az utóbbi időben. Felemésztette napjaimat, a kiadói feladatok ellátása, dedikálások, megjelenések, most próbálom utolérni magamat. Azt érdemes tudni, hogy legnagyobb sikerem, meglepetésre, a verseimmel van. Elég sok verset írtam, ezek megjelentetéséhez kiadót kell váltanom Az új kiadó többek között Radnóti 100 versét jelentette meg. Én most ezt céloztam meg, 100 verset.
–Kívánok sok sikert, köszönöm a beszélgetést! Azt még elárulom az olvasóknak, hogy legújabb írása bekerült egy antológiába, ennek kapcsán utazik Budapestre. Gratulálunk az újabb sikerhez!
Kakasy Dóra szavalja Torma István Néha c. versét
Barna Benedek írta az Okosak, szépek könyvajánlásában:
„Torma Istvánnak immár a harmadik könyve jelent meg 2024-ben. Ez a legutóbbi, Okosak, szépek című kötet egy egészen egyedi antológia, amelybe a szerző különféle műfajú, és különböző időben született írásait olvashatjuk. Novellák és költemények, évtizedekkel korábbi és friss szövegek egyaránt megtalálhatók tehát a gyűjteményben, amely egyszerre ad ízelítőt az író életéből és az írói életműből.
… Az Okosak, szépek nagyon ügyesen úgy lett összerakva, hogy a személyes jellegű prózai írásokkal indít, majd következnek az elvont szövegek, végül pedig a (szabad)versek. A könyv elég erősen indít, ugyanis Torma István a visszaemlékezéseiben kendőzetlenül, tiszteletreméltó őszinteséggel tárgyalja a múltban történteket, és bizony eléggé kellemetlen, lehangoló dolgok is előkerülnek. A tartalom tehát nem kímél minket, a forma viszont megkönnyíti a befogadást: tömör és szikár, de olvasmányos stílusban papírra vetett írások váltják egymást a kötetben. Különösen hatásossá, átélhetővé teszi ezeket a szövegeket az, hogy a kronológia időnként felborul bennük, és ezzel az író remekül vissza tudja adni ezekben a memória csapongásait.
Veresegyházy Nóra az alábbi gondolatokkal ajánlja az olvasóknak Torma István Okosak, szépek c. könyvét.
„István ebben a kötetben – bár nem túl direkt módon –, sokkal többet elmond magáról, az őt ért gyermekkori sérelmekről és felnőttkori igazságtalanságokról, mint azt az előző kötetben tette. Mintha a feldolgozás megkönnyítését remélné azzal, hogy megnyílik az olvasóknak, és kiírja magából ezeket a fájdalmakat. Az édesanyjától kapott sok becsmérlő szót elnézve az új könyv címének viszonylatában olyan érzésem támadt, mintha István a belé kódolt régi, romboló tudatalatti programot igyekezne felülírni az „Okosak, szépek” szavakkal.
De ha a különböző fejezetek tagolását nézzük, egy egészen másfajta értelmezés is adódik a kötet címére. A hat szakasz egy olyan utazásra viszi az olvasót, amelyen egymást váltják a szépirodalmi művek, ahol a lélek, a fantázia és az irracionális tapasztalások állnak a középpontban, illetve a realisztikus életképek és az olyan analitikus filozófiai elmélkedések, amelyek csak lassan, kis adagokban fogyaszthatóak, és érdemes akár többször visszatérni hozzájuk, hogy a mélyükre menjünk. Az előbbiek képviselik a „Szépek” míg az utóbbiak az „Okosak” táborát.
István új kötete tehát valódi táplálékot ad a léleknek és az elmének is.”